Éreztétek már azt, hogy bármennyire is szeretnétek előrébb jutni egy bizonyos dologban sehogy sem akar sikerülni? Hát én most így vagyok az olvasással. Rengeteget olvasok és szándékomban áll minnél tudatosabban kiválasztani az olvasnivalóimat, hogy az a javamat is szolgálja, ne csak a szórakozásomat, de valahogy úgy érzem, minél több könyvet tudhatok le, annál több lesz a listán. A héten például hármat fejeztem be, ráadásul olvasok éppen és legalább tíz került fel arra a képzeletbeli listámra. Sosem lesz vége és sosem tudok majd betelni az olvasással. Normális ez? Persze, hogy nem, hisz rólam van szó. Már majdnem el is felejtettétek, igaz? :D 

Tegnap mivel nagyon sokan beszéltek körülöttem a buszon nem tudtam olvasni, így inkább zenét hallgattam és gondolkodtam. Persze, nem olyan világmegváltó gondolatok voltak ezek, de elhintettek néhány maradandó magvacskát a kobakomban. Azon járt az agyam, hogy vajon tudják - e a körülöttem élők, hogy minden mozdulatok, kimondott és kimondatlan szavuk inspirál, hogy imádom már csak a vadidegeneket is nézni, megfigyelni, hogy hogyan mozognak, viselkednek. Vajon más is annyira figyel - e meg engem, mint én a többi embert... Talán vannak olyan emberek, akiket én inspiráltam és így sorolhatnám. Ha én megihlettem valakit bármivel kapcsolatban, vajon mivel tettem? A bárgyú vigyorommal, a hangos esetleg már - már hisztérikus zokogásommal... Sosem lehet tudni, mikor lel rá az ihlet valakire. Valamint azt sem, hogy minek köszönheti azt. Bármi is legyen most ennek a bejegyzésnek a lényege, én mindenkinek köszönök mindent, mert mindennel ötletet adtok nekem. Ha írtok azért, ha nem, akkor azért. Minden leütött vagy le nem ütött karakter számít. Legalábbis nekem. 

Hijnye, mily csodás, pompázatos gondolat ütötte fel az én észemet. Mivel rengeteg könyvet kaptam és szándékomban áll őket még a nyáron elolvasni valamint tudjátok nagyon jól, hogy imádok honlapokat szerkeszteni, gondoltam összekötném a kellemeseket és a hasznosokat és készítenék egy portált, ahová könyvekről írnék, nektek. Persze, ha igény van rá. Mondjuk, ha nem a válasz, lehet hogy még úgy is megcsinálom, mert hihetetlenül szeretnék bejegyzéseket írni a kedvenc könyveimről. Tehát hazudjatok a chatbe és jön a könyves oldalam. :) 

UPDATE: Már el is készítettem. Akit érdekelne, annak itt is van >> books & coffee

Tegnap rengeteg mindent kihúzhattam végre a listámról, ugyanis be kellett utaznom a városba, kisebb - nagyobb ügyeket elintézni és persze végre sort keríthettem egy kis vásárlásra is. Elég sikeresnek bizonyultam eme ügyben, mert az összes megspórolt pénzem el is ment erre. Mondjuk, elég volt belépnem az antikváriumba, ott már a felét elköltöttem. De lássuk akkor, hogy mikre is költöttem ezúttal: 

• Charlaine Harris: Inni és élni hagyni antikvárium
• Charlaine Harris: Holtak klubja antikvárium
• Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései Alexandra
• Egy sötét rózsaszín rúzs Avon
• Három körömlakk franciamanikűrhöz DM
• Egy szemhéjtus DM
• Egy pillangós fülbevaló Rossmann
• Egy Eiffel tornyos fülbevaló Rossmann 

És tegnap mivel nem tudtam sokáig aludni elkészítettem a True Blood hatodik évadának, második részéhez a magyar feliratot. Nyolc órán át szórakáztam vele, így is rengeteg hiba van benne és a felirat ráégetését a videóra még bele sem számoltam. Ezentúl istenként fogok tekinteni mindenkire, aki rendszeresen feliratozik (mondjuk amúgy se arról vagyok híres, hogy nem becsülöm meg más munkáját). Tiszteljétek ti is őket! :)

Emlékszem. Rengeteg mindenre, amikre most valami miatt jó érzés visszagondolni. Talán azért, mert ezzel eltudom hitetni magammal, hogy sose felejtem el ezeket és lehet, hogy így is lesz. Ahogyan eszembe jutnak a legkisebb apróságok is, mosolyogni kezdek és könnyek gyűlnek a szemembe. Mindenre emlékszem. A citromos fagyit szeretted, én a vaníliásat és sose értettem, hogy miért szereted azt, ha savanyú. De mindig mondtad, ebben van a legkevesebb cukor, tehát cukorbetegeknek ezt kell enniük. Hajnalban keltél rendszeresen, hogy ameddig én alszom te elrendezd a kis csirkéket az udvarban és mikor végre felkeltem együtt mentünk a kertbe. Amikor ott segítettem neked, nem mindig tettem azt, amivel előrébb juthattál volna, volt amikor pici virágokat gyomláltam ki, mert azt hittem dudva. Te mégis megköszönted a segítségemet és azt mondtad, nélkülem nem tudtad volna elrendezni a növényeket. Utána mentünk és összeszedtük a tojásokat. Lehet, sőt biztos, hogy egyet - kettőt eltörtem útközben, de te mégis mindig megdicsértél. Melletted valahogy mindig fontosnak éreztem magam. Néha elmentünk és órákon át meséltél nekem, hogy milyen volt régen a falu, milyen volt a családod. Tudod, hiányzik, hogy ennyit mesélsz nekem. Hiányzol. Kevés embert ismerek, akiknél becsülöm, hogy vallásosak, de te ilyen voltál. Nem számított, hogy tél vagy nyár az adott évszak, te felcsatoltad a műlábadat és végig ott voltál a misén. Az is eszembe jut néha, hogy mindig elfordítottam a fejem, sosem tudtam végig nézni, ahogyan beadod magadnak az inzulint. Mama főztjére mindig azt mondtad, a legjobb az egész világon. Mindig hagytad, hogy ostorral kergessem a kakasokat az udvarban és akkor sem kiabaltál velem, amikor a kutyát véletlenül kiengedtem a tyúkolba és két csirke is oda lett. Sosem kiabáltál velem. Aztán már nem kellett egész nyarakat nálatok töltenem, nagy lettem és anyáék azt mondták, most már ne menjek hozzátok olyan hosszú időre, már csak a terhetekre lennék. Most bánom a legjobban, hogy tavaly nyáron nem mentem el hozzátok, ahogyan ígértem. Akkor még lehetett volna, de én inkább dráma táborba mentem az osztálytársaimmal. Velük még ma is beszélhetek, veled már nem. Látod? Én ezt mind elmondanám neked, ha lehetne, csak azért, hogy tudd, ezek mind eszembe jutottak, miközben a fehér rózsát be kellett dobnom a sírba. Talán ezek a megismételhetetlen emlékek örökre megmaradnak ilyen élénknek és csak remélni tudom, hogy tényleg így lesz. Szeretlek.

Most épp megpróbálom összeszedni gondolatban, hogy mik történtek idén, kivel milyen lett a kapcsolatom és a többi... Valahogy így juthatott eszembe néhány mondata a színháztörténet tanárunknak, amikor arról beszéltünk, mikor lesz jó egy dráma. Ő ezt mondta - idézem: "Attól lesz egy dráma igaza dráma, ha vannak benne nem letargikus részek is. Legyen az például humor vagy egy kis akció." Erről pedig rögtön az jutott eszembe, hogy ott a padban ülve, félálomban, vajon hányan asszociáltunk ebből a saját életünkre? (Zárójelesen megjegyezném én alig várom, hogy valaki készítsen egy vígjátékot, amiben a családom főszerepet játszik. De tényleg. Mindenki röhögne, tuti kasszasiker lenne. :))

Legalábbis szeretném ezt hinni. Néha biztosan ti is éreztétek már azt, hogy egyszerűen nem bírtok többet sírni és muszáj lesz tovább lépnetek. Most én is ezt teszem. Lapozok és új fejezetet nyitok, mert úgy érzem, ha ilyen úton haladok, egyszerűen beleőrülök. Hiányozni fog majd, persze, hiszen rengeteg mindent jelentett számomra, de nem tudok még egy éjszakát végig sírni. Már a negyedik eset volt, hogy felkeltem hajnalban és zokogtam, mert másra nem voltam képes. Azt hiszem, először szembesültem azzal, hogy már semmi sem lesz olyan, mint amikor még kicsi voltam. Nem menekülhetek mindig anya karjai közé, ha valamitől félek vagy nem kezdhetek el másokat hibáztatni mindenért. Ideje lesz valamennyire megkomolyodnom, mint ahogyan elvárják tőlem azt néhányan. Ahogyan Ő nem várta el tőlem sosem... Ez lesz az utolsó nap, amikor hagyom, hogy elrontsa a kedvemet ez az egész. Holnaptól kezdve, ha eszembe jut is az emléke, csak mosolyogni fogok, mert ő is azt akarná...