Emlékszem. Rengeteg mindenre, amikre most valami miatt jó érzés visszagondolni. Talán azért, mert ezzel eltudom hitetni magammal, hogy sose felejtem el ezeket és lehet, hogy így is lesz. Ahogyan eszembe jutnak a legkisebb apróságok is, mosolyogni kezdek és könnyek gyűlnek a szemembe. Mindenre emlékszem. A citromos fagyit szeretted, én a vaníliásat és sose értettem, hogy miért szereted azt, ha savanyú. De mindig mondtad, ebben van a legkevesebb cukor, tehát cukorbetegeknek ezt kell enniük. Hajnalban keltél rendszeresen, hogy ameddig én alszom te elrendezd a kis csirkéket az udvarban és mikor végre felkeltem együtt mentünk a kertbe. Amikor ott segítettem neked, nem mindig tettem azt, amivel előrébb juthattál volna, volt amikor pici virágokat gyomláltam ki, mert azt hittem dudva. Te mégis megköszönted a segítségemet és azt mondtad, nélkülem nem tudtad volna elrendezni a növényeket. Utána mentünk és összeszedtük a tojásokat. Lehet, sőt biztos, hogy egyet - kettőt eltörtem útközben, de te mégis mindig megdicsértél. Melletted valahogy mindig fontosnak éreztem magam. Néha elmentünk és órákon át meséltél nekem, hogy milyen volt régen a falu, milyen volt a családod. Tudod, hiányzik, hogy ennyit mesélsz nekem. Hiányzol. Kevés embert ismerek, akiknél becsülöm, hogy vallásosak, de te ilyen voltál. Nem számított, hogy tél vagy nyár az adott évszak, te felcsatoltad a műlábadat és végig ott voltál a misén. Az is eszembe jut néha, hogy mindig elfordítottam a fejem, sosem tudtam végig nézni, ahogyan beadod magadnak az inzulint. Mama főztjére mindig azt mondtad, a legjobb az egész világon. Mindig hagytad, hogy ostorral kergessem a kakasokat az udvarban és akkor sem kiabaltál velem, amikor a kutyát véletlenül kiengedtem a tyúkolba és két csirke is oda lett. Sosem kiabáltál velem. Aztán már nem kellett egész nyarakat nálatok töltenem, nagy lettem és anyáék azt mondták, most már ne menjek hozzátok olyan hosszú időre, már csak a terhetekre lennék. Most bánom a legjobban, hogy tavaly nyáron nem mentem el hozzátok, ahogyan ígértem. Akkor még lehetett volna, de én inkább dráma táborba mentem az osztálytársaimmal. Velük még ma is beszélhetek, veled már nem. Látod? Én ezt mind elmondanám neked, ha lehetne, csak azért, hogy tudd, ezek mind eszembe jutottak, miközben a fehér rózsát be kellett dobnom a sírba. Talán ezek a megismételhetetlen emlékek örökre megmaradnak ilyen élénknek és csak remélni tudom, hogy tényleg így lesz. Szeretlek.